A Karpaczi Gazdasági Fórumon elhangzott lengyel gazdaságpolitikai üzenetek és a közvetlen uniós források lehívási adatai ugyanabba az irányba mutatnak: a következő uniós költségvetési ciklusban már nem lehet kizárólag arra építeni, hogy egy tagállam mekkora, előre meghatározott uniós forráskeretet kap. Egyre fontosabb lesz az is, hogy az adott ország vállalatai, egyetemei, kutatóhelyei és intézményei mennyi forrást képesek európai versenyben megszerezni. Lengyelország ezt már stratégiai kérdésként kezeli. Magyarország számára pedig éppen ezért különösen tanulságos az idejében történt lengyel felismerés.
Az idei Karpaczi Gazdasági Fórum egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy Lengyelországban szemmel láthatóan politikai oldaltól függetlenül megváltozott a fejlesztéspolitikáról és az uniós forrásokról való gondolkodás. Katarzyna Pełczyńska-Nałęcz fejlesztési alapokért és regionális politikáért felelős miniszter a Gazdasági Fórum közönsége előtt tartott előadásában arról beszélt, hogy a korábbi lengyel fejlődési modell folytatása önmagában már nem elegendő. A versenyképességet, a gazdasági szuverenitást és a magasabb hozzáadott értéket állította a következő fejlődési szakasz középpontjába. Az uniós forrásokról ugyanakkor egy másik, számunkra talán még fontosabb üzenetet is megfogalmazott. Karpaczban kifejezetten szükségesnek nevezte, hogy Lengyelország olyan nemzeti döntési és koordinációs kapacitást hozzon létre, amely lehetővé teszi az új Európai Versenyképességi Alap forrásainak hatékony megszerzését.
A lengyel kormány a 2028–2034-es uniós költségvetésre való felkészülés során stratégiai kérdésként azonosította az előre allokált nemzeti források és az Európai Bizottság által közvetlenül kezelt, versenyben megszerezhető források közötti arány változását. Pełczyńska-Nałęcz már 2026 januárjában úgy fogalmazott, hogy „radikálisan megváltozik” a Bizottság által központilag kezelt eszközök és az úgynevezett nemzeti borítékok aránya. A lengyel minisztérium számításai szerint a Bizottság által közvetlenül kezelt támogatások volumene a következő pénzügyi ciklusban több mint kétszeresére nőhet, és megközelítheti a 600 milliárd eurót. Mindez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy teljes mértékben megszűnnének a kohéziós források. Lengyelország éppen ellenkezőleg, továbbra is kiemelten fontosnak tartja a kohéziós politikát, a regionális szint szerepét és az ország számára előre rendelkezésre álló uniós kereteket. Az uniós költségvetési tárgyalások azonban egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy a jövő európai fejlődési modelljét már nem lehet kizárólag az ország számára előre elkülönített uniós forrásokra – mindenekelőtt a hagyományosan meghatározó kohéziós támogatásokra – alapozni.
Mateusz Morawiecki volt miniszterelnök Karpaczban természetesen más politikai pozícióból közelítette meg Lengyelország jövőjét, de gazdasági diagnózisának több eleme pontosan ugyanabba az irányba mutatott. A lengyel technológiai képességek erősítését, a magasabb kutatás-fejlesztési ráfordításokat, a lengyel vállalkozások és tőke megerősítését, valamint a mesterséges intelligencia, a robotizáció és az automatizáció gazdasági jelentőségét emelte ki. A közös nevező tehát egy strukturális felismerés: az alacsonyabb költségekre, beruházásokra és külső finanszírozásra épülő felzárkózási modell és a közvetlen forrásokkal kapcsolatos visszafogott eredmények után Lengyelországnak egy innovációvezérelt, magasabb hozzáadott értékű gazdasági modell irányában kell továbblépnie.
Lengyelország jelenlegi teljesítménye a közvetlen uniós programok terén teljes mértékben alátámasztja az elégedetlenséget. A Magyar Fejlesztésösztönző Iroda 36 közvetlen uniós programot vizsgáló adatai szerint 2021 és 2025 között a lengyel kedvezményezettek összesen 4,82 milliárd euro, a hazai szereplők pedig 1,196 milliárd euró támogatást nyertek el. Első pillantásra ez óriási a különbség: Lengyelország több mint négyszer akkora összeget szerzett meg. Csakhogy Lengyelország lakossága is közel négyszerese Magyarországénak. Ha az eredményt népességarányosan vizsgáljuk, a különbség szinte eltűnik. Az ötéves időszakban Lengyelországban hozzávetőleg 132 euró, Magyarországon pedig mintegy 126 euró közvetlen uniós támogatás jutott egy lakosra.
Magyarország és Lengyelország tehát valójában ugyanazzal a strukturális problémával néz szembe. Hazánkban 2021 és 2025 között a közvetlen uniós források mintegy 0,91 százalékát sikerült megszerezni, miközben Magyarország az EU lakosságából ennél jóval nagyobb, hozzávetőleg 2 százalékos részt képvisel. Lengyelország nominálisan lényegesen több pénzt nyer el, de lakosságához és gazdasági súlyához képest ott is jelentős kihasználatlan potenciál marad.
A jelenség egy általános közép-kelet európai probléma. A kohéziós pénzügyi támogatásoknak egészen más a logikája, mint a közvetlen programok forrásainak, hiszen a kohéziós politikában egy ország számára előre meghatározható egy többéves forráskeret. A tagállam ezt követően saját operatív programjain, illetve a következő időszakban az új nemzeti és regionális tervezési struktúrán keresztül használja fel. A Horizon Europe, a Digital Europe, a LIFE, az Innovation Fund, az Európai Védelmi Alap, illetve a tervezett Európai Versenyképességi Alap esetében ezzel szemben nincs automatikus magyar vagy lengyel részesedés. A forrás oda kerül, ahol megfelelő minőségű projekt, vállalati vagy tudományos kapacitás, nemzetközi konzorcium és versenyképes pályázat áll mögötte. Ez pedig egy teljesen más fejlesztéspolitikai logikát követel, ahol nincs előre biztosított részesedés, a magyar és lengyel szereplők közvetlenül versenyeznek a német, francia, holland, olasz vagy skandináv vállalatokkal, egyetemekkel és kutatóhelyekkel. Éppen ezért annak érdekében, hogy egy ország tartósan növelje részesedését, szükség van megfelelő innovációs és projektfejlesztési ökoszisztémára: erős nemzeti és nemzetközi hálózatokra, konzorciumvezetésre képes szereplőkre, előre fejlesztett projektportfóliókra, nemzetközi partnerkapcsolatokra, megfelelő tudományos és vállalati kapacitásokra és olyan intézményekre, amelyek képesek ezeket egymással összekapcsolni. Annak érdekében tehát, hogy egy ország sikeres legyen e két különböző finanszírozási rendszer terén, egészen más képességekre van szükség.
A következő időszak egyik legfontosabb magyar fejlesztéspolitikai kérdése ezért nemcsak az lesz, mekkora nemzeti uniós keret jut Magyarországnak 2028 után, hanem az is, hogy a magyar gazdaság, tudományos szféra és intézményrendszer mekkora részt lesz képes megszerezni abból az uniós forrástömegből, amelyből Magyarországnak már nem jár előre meghatározott rész.
A verseny elkezdődött.
